Még nem tudjuk elhinni, hogy igaz: kollégánk, tanítónk, Horváth Attiláné, Zsuzsa néni már nem lép be többé az iskola kapuján, nem siet végig vidáman a folyosón, nem puszilja meg a „gyermekeit”, nem mondja többet a kollégáinak: „imádlak”.
Még keressük a szavakat, melyekkel kifejezhető a hiánya, melyekkel elmondható, mi mindent kaptunk tőle.
Most mégis közölni kell a hihetetlent, és megköszönni a szavakkal meg nem köszönhetőt:
Drága Zsuzsa!
Mosolyodból mindig az őszinte szeretet áradt - kicsikre és nagyokra. Odaadásodra, simogatásodra a gyerekek is őszinte szeretettel válaszoltak.
Mindenkit elfogadtál, megláttad erényeit, biztattad törekvéseiben; szárnyakat adtál vágyainak. Így bontakozhattak ki kezed alatt gyerekek, szülők, munkatársak egyaránt.
Nem féltél magad megmutatni a nyilvánosság előtt: a rendezvények felszabadultságodat, jó kedvedet, ha kellett komolyságodat, elkötelezettségedet tükrözték.
Minta voltál emberként, pedagógusként, barátként, anyaként, háziasszonyként, feleségként, rokonként is.
Köszönjük, hogy közöttünk voltál!
az iskola felnőtt- és diákközössége
